A kétfelé ágazó Fürdőskút patak partján fekvő település történeti, településszerkezeti és társadalmi szempontból egyaránt jelentős a hegyaljai városok sorában. Területén már a középkor folyamán nagyobb lélekszámú lakosság élt, mely a ma is fennálló római katolikus templom körül telepedett le. Itt jelentős központ alakult ki, a földesúri család kúriájával. A földművelő, szőlőtermeléssel foglalkozó lakosság a patakparti területig húzódó, viszonylag sík területen élt. A 17-18. század folyamán a patak nyugati oldala is benépesült. Ezen a területen két nagyobb központ is kialakult, az egyik református, a másik zsidó. A zsidó lakosság letelepedése itt is a szőlőműveléssel, borkereskedelemmel volt összefüggésben. Az első családok 1726-ban érkeztek a városba. 1746-ban 13 zsidó család él a városban. (1851-ben számuk már 800 fő volt.) Az 1771. évi összeírásban már a rabbit is említik, tehát ekkor már zsinagógája is lehetett a közösségnek. A ma is fennálló zsinagóga a bejárat fölötti évszám szerint 1795-ben épült. Később elemi iskola és nagyhírű jesiva is működött itt. A II. világháború alatt a közösséget elpusztították. Ma már nem él zsidó a faluban.
– Itt történt az az eset is, melyből a közkeletű szólás ered: „Ott tart, ahol a mádi zsidó.” – A legenda szerint az egykori zsidó kereskedő lovaskocsijával elindult üzleti útjára, közben elszundikált a bakon. A lova visszafordult és mire felébredt, a saját háza előtt találta magát.
A főutca déli részén van az igazgatási és kereskedelmi központ a városháza épületével, a nagy vendégfogadóval, kocsmával és közelében az üzletekkel. Ettől északra helyezkedett el a zsidó központ; a zsinagóga, a hitközség épületei, valamint az iskola. A zsinagóga elhelyezkedése arra utal, hogy ezek az épületek még akkor épültek, mikor e felekezet tagjainak szigorú előírások tiltották, hogy vallási épületeiket az utca vonalra építsék, ezért ezek a főút felől csak gyalogösvényen közelíthetőek meg. A magaslati telekrészre kocsival is járható út vezet, ez azonban a közösség lakóhelyének irányából csak nagy kerülővel vehető igénybe.
Schwartz Ábrahám, (Júda Léb Hakohen, Kol Arje) rabbi. 1824-ben születetett Mádon. 14 éves korában Szofér Mózes rabbi pozsonyi jesivájában tanult, innen a verbói jesivába került. 1861-ben beregszászi, 1881 mádi rabbi lett, és itt élt 1883-ban bekövetkezett haláláig. Műve: Kol Arje responzumgyűjtemény, amiről a neve híressé vált.
Schwartz Naftali rabbi (1846–1886 között). Tanulmányai befejezése után a mádi hitközség rabbija lett. Művei: Saár Naftali és Bész Naftali. Halála után a fiai adták ki
Winkler Mordecháj (Mordche Leib, Levusé Mordecháj) rabbi. 1845-ben született Lepontovicon (Nyitra megye). Mezőteleken és Brezován volt rabbi. 1899-ben Mádra került. Nagy tekintélyéért és tudásáért messze földről keresték fel jesiváját, melynek a rabbilakással egybeépült épülete még most is látható. 1932-ben halt meg. Responzumait több kötetben, Levusé Mordecháj cím alatt adta ki.
Ehrenreich Chajim Cvi rabbi. 1937-ig volt itt rabbi, halála után fia adta ki responzumait Kav Chajim címmel.

A zsidó hitközség fénykora és hanyatlása

A 19. századra a mádi zsidók virágzó hitélete messze túlterjedt helyi keretein, és elért a messzi vidékek hitközségeihez is. Talmudtudósai ápolták a tant, jesivája (zsidó talmudiskola) távoli városok fiataljait vonzotta. A zsidó lakosság gazdagodott, vagyonra tett szert. Érdeklődéssel fordult a nemzeti, politikai problémák felé, és a század végére már részt kértek a helyi önkormányzati életből is. Nincsenek pontos adatok a foglalkozás megoszlására nézve, de elszórt adatokból, peres iratokból arra lehet következtetni, hogy legtöbben a borszakmában és rokon foglalkozási ágakban keresték a kenyerüket.
Az 1848-49-es szabadságharcban a zsidók Kossuth oldalán álltak. Benne látták az egyenjogúság alapjainak letéteményesét. Mád zsidóságáról feljegyezték, hogy 300 forinttal járultak hozzá a szabadságharc támogatásához. A Neuman család egyik fiáról – aki nevét Újfyra magyarosította – azt is feljegyezték, hogy Kossuth táborába állt, és a szabadságharc bukása után követte az emigrációba is.
A 20. századtól együtt tanultak az állami iskolában a zsidó és keresztény gyermekek. Nemegyszer fordult elő, hogy az iskolában a március 15-i ünnepélyen a Talpra magyar-t zsidó gyerek szavalta. Ekkor a század elején, nyugodt volt a zsidók élete Mádon. Többen tagjai voltak a Hegyaljai Bortermelők Egyesületének.
Az 1930-as évek elején határozza el a község vezetősége egy I. világháborús emlékmű felállítását (Az I. világháború mádi hősi halottai között 12 zsidó nevét találjuk). Mindenki adakozott erre a célra, és ebből a zsidók sem maradtak ki. A leleplezésen a mádi zsidókat a szerencsi rabbi képviselte hazafias szónoklatával. Az 1935-ben megnyílt polgári kaszinóban a zsidók szívesen látott tagok voltak. A korszak antiszemitizmusa mintha elkerülné ezt a vidéket. Ez a viszonylagos nyugalom bomlott meg 1939-ben, amikor az antiszemitizmus első hullámai eljutottak Mádra is.
1940-ben, az első deportálások idején elvittek Mádról 3 családot. Egy év múlva újabb 15 családot akartak elhurcolni. Ez már nagyon megrázta a község lakosságát. Végül maradtak. 1941-től ukrajnai munkaszolgálatra vitték a katonaköteles zsidó fiúkat Mádról is. Nem egy fiatal esett áldozatul a keretlegények kegyetlenkedésének. Az 1942-43-as év viszonylagos nyugalomban telt, amelyet követett az 1944-es német megszállás. Beindult itt is a megsemmisítő gépezet: sárga csillag, gettó, deportálás.
1944-ben a zsidó húsvét ünnepe után a zsinagógába gyűjtötték össze őket. Három napig voltak ott, majd Sátoraljaújhelyre, a központi gettóba szállították őket, ahonnan három csoportban vitték őket Auschwitz felé. A 230-as lélekszámú csoport néhány nap alatt 120-ra apadt, s ebből mindössze kb. 30-an maradtak életben.
1945 januárjában érkeztek meg az első visszatérők, 7 fiatalember. 1946-ban már 40-en voltak. 1947-ben létrehozták a hitközséget, még rabbit is választottak. 1950-ben leleplezték az elpusztultak emléktábláját. 1950 és 1956 között sokan elhagyták a községet, 1956-ra már csak 3 zsidó család maradt. 1972-ben még volt egy zsidó család, 1994-ben meghalt az utolsó állandó mádi zsidó lakos is.

A mádi zsinagóga

Egyes adatok szerint már 1771-ben volt a faluban zsidó templom, de az a gyönyörű barokk stílusú zsinagóga, amely több mint 150 éven keresztül szolgálta a mádi zsidókat, csak 1795-ban épült fel. Építését két gazdag család, a Brener és a Teitelbaum testvérek finanszírozták, akik mint borkereskedők telepedtek le Mádon. Feljegyezték a krónikások, hogy a régi zsidó törvények szerint a nők, a gyerekek és férfiak hordták a köveket a környező hegyekből, bányákból az építkezéshez, hogy idegen kéz ne érintse őket. A templom felszentelését a bonyhádi Boskovitz Wolf /1740-1818/ rabbi végezte el. A stílus olasz mesterek kezét dícséri, belső harmóniáját a négy tartóoszlop biztosítja. Közepén kupola borul a tóraolvasó asztal fölé. A középső négyszög körül két oszlopban padok 130 ember számára. Bensőséges intimitás jellemzi a belső teret, míg kívülről a barokk és a copf építészeti stílus harmonikus keveredése teszik egyikévé a legszebbeknek a magyarországi zsidó templomok közül.
Szép formája, gazdag s idegenszerű belseje érdekesen képviseli a hajdani magyarországi zsidóság leghagyományosabb csoportját, a Galíciával szomszédos észak-keleti megyék ortodoxait. Az épület szerkezetében és elrendezésében nagymúltú hagyományok képviselője: kilencosztatú nagyterme a lengyel-litván reneszánsz 16. századi találmánya, olyan építészeti kompozíció, amely a szószék és az építészeti szerkezet között alkot kapcsolatot, azaz a tanításra és imára rendelt tér lényegét fejezi ki. (A négy oszlop, egyes vélemények szerint, a sivatagi sátorban a frigyládát rejtő belső szentély négy akác tartórúdja /Exod. 27,32/, a zsinagóga maga tehát az első, Isten parancsa szerint a számára készített hajlék képe.)
A zsinagóga bejárati kapujára faragott évszámot /1795/, a zsinagóga nagyrészt egységes falszerkezete és a rokon építményekkel való összevetés alapján az építés hiteles dátumának tekinthetjük. Ezen túl azonban az épület további életéről egyetlen adatot sem ismerünk, mert az effajtákat a hitközség levéltárán kívül nem rögzítették, az pedig minden jel szerint nyomtalanul elpusztult.

A női karzat

A zsinagóga nagy imatermének nyugati oldalán, az elő- és mellékterek fölött alakították ki a nők imahelyét, amely nagy ívekkel nyílt a férfiak imatermébe. Ezt a teret a nagy imateremtől magas korlát határolta el. A női tér területét a következő évszázadban megnövelték úgy, hogy az a férfiak imatermének terébe nyúlt be. A bővítmény fából készült, két faoszlop támasztotta alá. Az új karzat építésével az eredeti korlátot természetesen elbontották. Az eredeti korlátnak azonban maradt nyoma: a régi karzat három falazott ívét tartó pilléroldalakon a falazat utólagos lefaragása a szinttől számított 94 cm magasságban a fal teljes szélességében látható. A karzat fala tehát kereken három láb magasságú volt, szélessége pedig -vakolatlanul- 72-74 cm. A női karzat korlátja a régi zsinagógákban két elemből állott: az alsó mellvédből, s a fölső az átlátást akadályozó rácsból. A 19. század közepétől e rácsot a modernebb fölfogású hitközségekben elhagyták.

A zsinagóga belső festése

A zsinagógák 16-18. századi belső festésének többfajta hagyománya van: a teljes dísztelenségtől a teljes színességig. A hagyomány is többféle: a lengyel-litván fazsinagógák jónéhányának falát és boltozatát festett vegetáció borította, közte írástáblákkal. Csaroda és a hozzá hasonló vasi templomok mutatják, hogy a 17. században e díszítésfajta a teljes templombelsőt beburkolta. A másik hagyomány a nagyobb szigornak alávetett, a díszítést teljesen mellőzi, csak a tóraszekrényen és a keleti falon enged meg szövegeket. A rabbi-reponsumok a középkortól kezdve foglalkoznak a zsinagógabeli ábrázolás kérdéseivel és a vélemények többnyire helytelenítők, akár azért mert az imádkozók figyelmének elvonásától tartanak, akár azért mert a zsinagóga falain lévő növényi és más díszítések azt a képzetet kelthetik, hogy a zsidók ezeket imádják.
A zsinagógák közül keveset kutattak meg, valós adat tehát a 18. századi, vagy a 19. század elején keletkezett épületek belső díszítésére alig van.
1947/48-ban a belső festés (Dávid Ferenc szakvéleménye alapján) a következő volt:
A zsinagóga nagy terét és a nők karzatát, sőt a melléktereket is az épület használatának megszűntekor mór stílusú dekoratív festés borította, azaz geometrikus keretmotívumok és stilizált növényi mustra (geometrikus formát kitöltő motívum), amelynek indái-levelei a palmetta különböző változatai. A hevedereket háromnegyed körökbe foglalt palmetták sora borítja. A nagy boltmezőket érintkező körökbe foglalt csillagmotívumok díszítik, illetve egymást metsző-fedő téglalapalakú mezők, amelyek a hatágú csillagformát rajzolják ki. A mezők közép- és vakfelületeit változatos formájú levél és indadíszek borítják. A kisebb, hosszúkás téglalap alaprajzú mezőket egyszerűen keretelték, és bennük a felületet pontozták. A bima négy oszlopa közt a mennyezet teljes felülete egységes, sötétkék színű.
Az oldalfalak festésének alapszíne sárgásbarna, a díszek vörösesbarnák. A díszítés patronmintás, a megmaradt felületeken a motívumok ismétlődése kivehető. A nyugati oldalon a karzatívek fölött keskeny maradék csíkban ugyanezt a festett mintát látjuk, bizonyítékául annak, hogy a zsinagóga három oldalfalát egyformán díszítették.
A keleti oldalon a két szélső boltmező középtengely felé eső felén maradt meg nagyobb felület a vakolatból és a kifestésből. Itt is ismétlődő mustrákat alkalmaztak. Az áttört arabeszkdíszek érzékelhető befoglaló formái körbe szerkeszthetők, a hátteret a lemezt és rátétjét három szín alkotja, az oldalfalak színei jóval világosabbak, s egyben hidegebb színhangulatúak. A keleti fal festett ornamentikáját két patronnal készítették. A minta ismétlődése itt is kivehető, a díszítés rajza is ép, a minta rekonstrukciója azonban nem lesz könnyű feladat, az egyes minta nagysága, s összetettsége miatt, s mert a maradvány nem a fal sík szakaszának közepén, hanem a boltozattal érintkező, ívesen határolt felületen maradt meg.
A nők terében is a boltozaton maradt meg a dekoratív kifestés nagy felületeken. A két szélső boltszakaszt nagyméretű festett hatágú csillaggal díszítették. Az oldalfalakon lévő falpillérfejezetek egyszínű festést kaptak. A keleti oldal északi szögletében a karzatív és a boltozat válla közti mezőben kisebb festett felület látható sárgásbarna tapétamustrával sötétebb barna alapon. A színek, s az igen kicsiny mustradarab a nagyterem oldalfalának festéséhez hasonló. Az északi falon megmaradt apró színes felület a mustra kiosztását is megmutatja. A nők karzatára vezető lépcsőház és előtere ugyanilyen alapszínnel bír, díszítéssel nem. A földszinti előtér kifestése szinte ép. Az oldalfalakat az alacsony boltvállak magasságáig borítja a lilásfehér lábazat apró, sűrű vörösesbarna vonalkadíszekkel, amelyeket hengerrel hordtak fel. A lábazat fölött az oldalfalak és a rájuk támaszkodó bolthevederek rózsás színárnyalatúak. A boltmezőket sötétkékre festették, s azon – mára már besötétedett – aranyszínű hatágú csillagocskákkal díszítették. Az előcsarnokból nyíló kamrában a falakat durva fehér festés borítja, csak a keleti oldalon, valamilyen szekrényféle háta mögött maradt meg a korábbi tapétamustrás, patronos kifestés egy jó nagy darabja.
A zsinagóga korábbi, az építéssel egykorú díszítéséből valók a nagyterem és a nők karzata boltozatának plasztikus stukkódíszei: csillagok és rozetták a boltmezők közepén, Anjou liliomhoz hasonló formájú díszek a boltmezők sarkában. A középső díszek középen lyukasak: itt egy-egy csillár mennyezetrózsái voltak. A nagy termet kilenc, a nők részéről három csillár világította meg. (A zsinagógák fényes kivilágítása, sok csillárja általános hagyomány. A németországi és hollandiai zsinagógák sok csillárját 18. századi metszetsorozatok örökítik meg, Prágából a 19. század elején készült festmény, Kelet-Európából a 20. század elején készített fényképek adnak hírt. Az apostagi zsinagógának is minden boltmezejében lógott csillár.) A zsinagóga 18. századi színeiről semmit sem tudunk, e tekintetben az analógiák sem eligazítók.

Az épület pusztulása

A II. világháború után a zsinagóga elvesztette eredeti funkcióját, mivel Mád zsidó lakosságának 90%-a elpusztult. A zsinagógát és a rabbiházat a telekkel együtt tanácsi kezelésbe vették. A rabbiházban lakásokat alakítottak ki, míg a zsinagóga épületét veszni hagyták. A mádi zsinagógát az 50-es évek elején végleg bezárták. Ezek után az épületet teljesen elhanyagolták. A könyveket és a bútorokat elégették, a zsinagógát kifosztották. Csak a csupasz falak maradtak. És az egykori templomszolga aki még néhány évig az egyik földszinti helységben húzta meg magát. A zsinagóga további sorsa az enyészet lett. Az oromfala ledőlt, beszakította az északkeleti boltmezőket és a tetőszerkezetben is súlyos károkat okozott (kétharmad része teljesen elpusztult). Az ezután bekövetkező beázások további súlyos károkat okoztak, szinte teljesen elpusztítva a még megmaradt mennyezeti festéseket. Az oromfal ledőlése nyomán az épület keleti homlokzata megsüllyedt, megdőlt. A karzat-feljáró lépcső és az előtér lefedése megsemmisült, a homlokzati díszekből alig maradt valami. Az oromfalon eredetileg álló kővázák és kőfaragványok eltűntek, illetve az épület környezetében szétszóródtak. A nyílások kőkeretei elmozdultak. A zsinagógaépület belseje romos raktárhoz vált hasonlatossá és szándékos rongálás nyomai is mutatkoztak.
1978-ban az épületen állagmegóvási munkákat végeztek, ezek keretében az épületből elhordták a romokat, a megcsúszott keleti falat megfogták, megszilárdították, a beszakadt boltozatokat újjáépítették, a boltmezők kerítéshálóval erősített betonterítést kaptak, új tetőszerkezet készült és a ledőlt oromfalat is újjáépítették.
1979-ben egy terv szerint a zsinagógát könyvtárrá és előadóteremmé alakították volna. (Utóbbi esetben a bima szolgált volna „mikroszínpadként”.) Ekkor az oldalfalak festését kőig leverték, az előcsarnok boltozatát pedig egy vas csigalépcsővel áttörték. Szerencsére ez a terv végül nem valósult meg teljesen.

A zsinagóga „feltámasztása”

Az ezredfordulóra az épület állapota vészesen leromlott. A helyreállítást az tette lehetővé, hogy a New York-i World Monumnets Fund Jewish Heritage Grant programja kezdeményezte a zsinagóga feltárását, ami a tulajdonos Kincstári Vagyoni Igazgatóságot arra ösztönözte, hogy megbízást adjon a rekonstrukció megtervezésére. A épület külső helyreállítási munkálatai 2000-ben kezdődtek meg. Ezek során a zsinagóga új tetőfedés kapott, hagyományos cserepezéssel, új bádogmunkával, új esőcsatorna-rendszerrel látták el, a homlokzati vakolatot lecserélték és a rekonstruálták a vakolatelemeket, újrafestették a homlokzatokat. Továbbá restaurálták a bejárati ajtót, az ablakokat hagyományos fakeretesre cserélték és hőszigetelő üveggel látták el; megerősítették a tégla boltozatokat és oldalfalakat, belül újravakolták a falakat.
A mádi zsinagóga „restaurálási, engedélyezési és kiviteli tervét” a Kincstári Vagyoni Igazgatóság 2001 novemberének végén rendelte meg a Kisterenyei & Bálint Restaurátor Bt.-től. A kiviteli tervek elkészültét és az engedélyek kiadását követően 2002 júliusában kezdődtek meg a restaurálási munkálatok, melyek több ütemben egészen 2004 áprilisáig, a zsinagóga átadásáig tartottak.
A zsinagóga kőrestaurálási munkáit a Kőkovács Bt. égisze alatt Kovács György kőszobrász-restaurátor és munkatársai végezték.
2003 augusztusában kezdték el a munkát, a korlát tégla alépítményének felépítésével, a jobboldali rész bontásával és a persely kiegészítésével. A lépcső és a korlát aláfalazása időközbeni méretegyeztetés után 2003. szeptember 22-én lett készen, a burkolat, melyre a korlát lábazatát helyezhették szeptember 24.én.
A kőkorlát elemeit újra kellett válogatni és lehetőség szerint értelemszerűen elhelyezni. Az illeszkedő töréseket vörösrézcsapos illesztéssel és poliészter-alapú ragasztóval ragasztották össze, a darabokat csemperagasztóba helyezték el.
A formai kiegészítéseket értelmező módon, tehát nem tökéletesen részletekbe menően készítették el, azok mértékét és formáját a főrestaurátorral egyeztetve. A kiegészítésekhez helyi kőzúzalék (zeolit), cement és akrilgyanta keverékét használták.