Bátran elmondhatjuk, hogy a fõváros izraelita templomai közül a legszebb" - írta Dausz Gyula a kortársak büszkeségével a Cserkesz utcai zsinagógáról 1913-ban. A Kõbánya múltja és jelene címû alapvetés szerzõje egy hihetetlen ütemben fejlõdõ városrész egyik legújabb épületérõl vélekedett így. A városegyesítés után gyorsan benépesülõ kerület ekkor már kezdett határozottan pesties formát ölteni: a gyártelepek által közrezárt központjában fasorok szegélyezték a portalanított utakat, felépült több iskola - köztük a modern polgári -, megalakult a gimnázium. Kõbányának ekkor már volt elöljárósága, szépséges és kellõen tágas plébániatemploma, fõútján pedig hatalmas bérpalotát emelt saját alkalmazottainak a fõváros.

Zsinagógája is volt persze. Egy dísztelen, földszintes ház, amelyet még 1891-ben épített föl a fõvárostól kapott Liget utcai telekre a kõbányai neológ hitközség. A közösség azonban egyre erõsödött, a századforduló után már kétezernél is több tagot számlált. Az új zsinagóga felépítésére akkor nyílt lehetõség, amikor a hitközség egy örökség révén hozzájutott a 327 négyszögöles telekhez a Román és a Cserkesz utca sarkán. A környék nem volt valami elegáns - nem sokkal korábban még sertéskereskedõk tanyáztak ezen a vidéken, néhány méterrel odébb pedig vonatok csattogtak.

De a fõváros beleegyezett az ingatlancserébe, így 1907-ben Schöntheil Richárd elkészíthette a terveket. (Róla azt tartja a szakirodalom, hogy a Cserkesz utcai zsinagóga az egyetlen figyelemre méltó alkotása. A közeli Martinovics téren viszont ma is látható saját lakóháza, egy megkapó, szecessziós épület. Schöntheilnek egyébként még A zsidó Budapest címû kötetben is csak a születési dátumát lehet fellelni: 1874.)
A tervezett költségek 220365 koronára és 33 fillérre rúgtak, a fõváros 30 ezer korona támogatást szavazott meg. Nem csoda, hogy gyakorlatilag egész Kõbánya kénytelen volt a zsebébe nyúlni. A nagy felbuzdulásnak köszönhetõen 1910-re el is készült a hófehér, súlyos kupolával koronázott, tornyokkal és rózsaablakokkal díszített, szecessziós stílusú templom és a hozzá csatlakozó hitközségi székház és lakóház.

A külvárosias helynek ráadásul megvolt a maga elõnye. "A templomnak monumentális külsõ hatása a mai környezetben, mikor a templom épületét minden oldalról csak földszintes házak övezik, kellõen érvényesül" - állapították meg az építtetõk. Hogy ez így is maradjon, és egy emeletes ház esetleges felhúzása ne ronthassa el a pompás látványt, 1911 tavaszán a hitközség rábírta a fõvárost: vásárolja meg és alakítsa parkká a fõbejárattal szemközt lévõ telket.

A közösség néhány évtizeden át annak rendje és módja szerint használta a különleges szépségû épületet. Ragaszkodásukat mi sem mutatja jobban, mint hogy 1920-ban rekordidõ alatt állították helyre a kigyulladt és leégett tetõt. 1928-ban népkonyhát hoztak létre, naponta száz szegénynek biztosítottak meleg ételt. A harmincas évekre már ötezernél is több tagot számlált a hitközség.

Nincsenek pontos adatok arról, hányan élték túl közülük a holokausztot. Annyi bizonyos, hogy a hatvanas években már kétszázan sem látogatták a Cserkesz utcai templomot. 1966. október elsején a zsinagóga a hitközség elnéptelenedése miatt megszûnt. Az épületet a Földmûvelésügyi Minisztérium vásárolta meg, hogy kiállítási csarnokká alakítsa. Késõbb állítólag volt színházterem, majd raktár, végül a Magyar Televízió lerakata. A kilencvenes évek eleje óta egy keresztény közösség használja. Felújították, az Emberbarát Alapítvány még pékséget is üzemeltet az egykori népkonyha helyén.

A régi képeken jól látni, hogyan emelkedett ki Schöntheil robusztus zsinagógája a kõbányai kertváros javarészt földszintes épületei közül. Ma viszont inkább csak a Vaspálya utcáról, illetve a magas töltésen elrobogó vonatok ablakából látni. Tagbaszakadt betonházak épültek ugyanis mellé, tíz emeletük mellett szinte eltörpül a díszes templom.

Elég azonban elsétálni a Cserkesz utcára nyíló fõbejárathoz, hogy lássuk, nem enyészett el nyom nélkül a száz év elõtti akarat. A zsinagógával szemközt lévõ telket csodával határos módon mindmáig nem építették be. Megmaradt üresen, ahogy annak idején a templomépítõk kérték.